2011. augusztus 10., szerda

Óó nekem a balaton a riviéra..
Jóóvolt. Jó volt leülni a partra, nézni a csillogó vizet, ahogy a köveket mossa, jó volt mezítláb bejárni a várost, jó volt ledőlni a fűbe és nézni a felhőket.
Jó volt az állandó pörgés, a séták, a nevetések, amiktől még most is sírnom kell, ha eszembe jutnak.
Jóvolt átvészelni a rossz időt és a vihart egyszál sortban ( nevigyél meleg ruhát, jóidő lesz! :D), és minden hajnalban megbotlani, és nekimenni az ajtónak, mert azért az alvással még így is gondjaim voltak, és az első éjszakát sikerült szinte teljesen átvirrasztanom.
Dehát home sweeeet home, dájó itthon, mert nehéz kibírni, hogy nem akkor indul az ember világgá, amikor akar, nem akkor bömböltet Quimbyt, amikor akar, nem lehet elvonulni olvasni ,vagy rajzolni, mert odajönnek, kérdezgetnek, megszűnik a varázs, és nem is illő, ahogy azt a bölcsebbek is megmondták.
 Dödivel azért megvoltunk, mint a régi szép időkben. Igaz, az érdeklődési köreink nemigazán egyeznek, nagyot néztem egy-egy kijelentésén, minthogy kiaza kisstibi, mieza zene, neked eza ruha tetszik :o.  Deazért igyekeztünk ezt áthidalni. Fürödtünk a viharos Balatonban, amikor senki más nem volt ott, maximum nagykabátban és néztek, hogy kik ezek a hülyék, mert nem tudták, hogy meleg volt a víz! Ja és megmentettünk pár , öngyilkosjelölt katicabogarat, meg egy méhet.







Kata nagyon hiányzott, úúristen, már nagyon kellett egy hasonszőrű. Engem más nem ért meg. Persze, most hogy hazajöttem ő ment vissza élvezni a magyar tengert. Csak addig volt Pécsett, amíg én nem. Vagyis ő nemis pécsi ,de na. Ilyen a mi formánk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése