2011. augusztus 21., vasárnap

A remény hal meg utoljára. Mert ő a gyilkos.

A címnek és a tartalomnak nem sok köze van egymáshoz. Bizonyos szemszögből nézve
Pillanatnyilag utálom magam. Azthiszem jogosan. Miért nem tudok örülni mások boldogságának??
A torkom összeszorult, remeg kezem-lábam, sikítani akarok... Pedig végre boldog.
De engem akkor se hívott, nem írt, ezer éve nem láttam. Ott az a lány, akit úgy szeret, én meg puffogok mérgemben, pedig végre boldogok, EGYÜTT. És íme. Pont ez a problémám. Pedig ő a barátom! Az egyik legjobb! De ő nem úgy kezel engem. Akkor ki vagyok neki? Jó kérdés. Félek a választól.
Olyan vagyok, mint azok a nyafogó ribancok, akik azt se tudják, mit éreznek?Nemérdekel. 
Beszélek B-vel. Ő talán mond valami okosat.

Pedig ez a mai napom jó volt, virágok meg madárcsicsergés, röhögve ébredtem abszurd álmomból, aholis nem más, mint maga Kisstibi jött be órát tartani a régi osztályomba. lol. A legjobb az volt hogy felmászott az udvarunkban (rejtély, hogy hogy kerültünk oda) álló hatalmas diófára. És nem tudott lejönni. A nyolcvankilós művészúr nem mert lejönni. 
De az egész  már nem olyan vicces.
Úúúúúristen, lőjön le valaki, de sürgősen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése