2012. január 17., kedd

I'm a big big girl in a big big world

Ez az érzés, hogy egyedül vagy a tömegben, borzasztó, leírhatatlan napom volt. Menekültem a suliból. Fapofa ott ált a kapunál, háttal nekem, megpöccintettem a vállát, már mentem is tovább, akkor fordult felém, amikor én vissza, köszöntünk, és mentem tovább, és smst pötyögtem a Katának.
      Húsz méterrel messzebb beért. Mellettem lelassított, mosolygott, mosolygott, egészen közel hajolt, hogy felemeljem a fejem és észrevegyem, megkérdezte, mi a helyzet. Elakadt a szavam, nem tehetek róla. Féltem, hogy látszik rajtam, hogy össze vagyok törve. Azt akartam hogy olyannak lásson, amilyen igazából vagyok, és az jusson eszébe, hogy: basszus, miért hagytam elmenni! Gyerekes dolog, nem sikerült.
      Hihetetlen, hogy az időjárásról beszélgettünk. És hogy kerülőt tettem, hogy tovább menjünk együtt, pedig egy kínszenvedés volt. Próbáltam normális lenni, és kicsit olyan volt, mint régen. Valamit kérdezett. -Nem válaszolsz? Nem válaszolsz? Nem mert éppen azon igyekeztem, hogy ne bőgjem el magam előtte. Megkérdezte, hogy mi a baj, de nem akartam elkezdeni panaszkodni. Az a két perc már úgyse lett volna rá elég. Biztos a barátnőjével találkozott. Aki nagyon hasonlít rám.
      Kezem-lábam remegett. Csak azt nem értem, miért van ilyen hatással rám még mindig. Nem szeretem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése